MIÉRT NEM TUDJUK MIT ÜNNEPLÜNK, MIT ÉS MIÉRT TISZTELÜNK?

*****

A magyarországi történelmi jellegű rendezvények többek között a megemlékezést és a tiszteletadást szolgálják. Egészséges értékrend és szemlélet szerint azonban cseppet sem mindegy mire és mi módon emlékezünk, illetve mi előtt és miért fejezzük ki tiszteletünket.
E kérdésekkel kapcsolatban csak végtelenül leegyszerűsített, sztereotip válaszokat ismerünk, melyek olykor egymásnak is ellentmondanak, némelyek pedig tarthatatlanok.
A történelemszemléletünket sújtó szellemi terror módszerváltása és a felgyorsult információáramlás eredményeképpen rendelkezésünkre álló ismeretek alapján egyre többen észlelik a zavarokat. Hiteles és emiatt egységes képek kialakítása azonban még várat magára.  Magyarország ugyanis továbbra is évtizedekkel lemaradva kullog a világ után.
A mindenképpen időszerű és jövőnk szempontjából rendkívüli fontossággal bíró korrekciók szekere sárba ragadva álldogál. Egyre növekvő terheitől folyamatosan süllyed, szemlélői pedig képtelenek feloldani az ellentéteket. Az ellentétek folyamatos konfrontációkat szülnek. Mindenki külön malomban őröl, egység helyett mindenütt széthúzás és vetélkedés tapasztalható.
Sajnálatos tény, hogy a kommunista diktatúra megváltoztatásától függetlenül a mai napig sem rendelkezünk hiteles szakmai fórumokkal. E téren az utóbbi 20 (160) évben nem sok változás történt. Noha a szellemi terror lazulni látszott, voltaképpen csak átalakult.
Az államilag képzett és fizetett szakembergárda ugyanott, ugyanazt a munkát folytatja. Személyük és munkájuk viszont a megváltozott körülmények következtében egyre hiteltelenebbé lett, és napról napra egyre komikusabbá válik.
Tekintélyük megszűnt, hatalmuk leáldozott, hűségükért a gazditól nemigen kapnak már dicséretet, helyette egymás vállát veregetik.
Valamiféle gyermeteg fanatizmus által vezérelve mégis felvállalják a negatív hősök szerepét. Tudomást sem véve a világról, fényes tollaikat csillogtatva elfúló hanggal rikoltoznak apró szemétdombjaikon. Tudományos szakemberhez méltatlan módon a tényeket változatlanul ideológiákkal helyettesítik, vagy azok alapján átszínezik.

Különös helyzet, hogy azokban a körökben, amelyek többek között oktatási rendszerünk tartalmi és működési elemeit szabályozzák nem született meg az igény a "hatalomváltásra", de még csak a korszerűsítésre sem. A felelősségre vonást ne is említsük.
Jelen állapot - a feleslegessé vált lyukas, foszladozó tudásszűrő réteggel - sokrétű megosztottságot generál és biztosít. Meghasonlást idéz elő önmagunkkal és a minket túlhaladott világ nagy részével egyaránt. Történelmük nagyszerűségét domborító népek Európájának közepén, nem kis mértékben meghökkentő országimázs.

Történelmi jellegű rendezvényeinktől és nemzeti ünnepeinktől tehát ne várjunk helytálló szakmaiságot és szemléletet, mert csak csalódásra számíthatunk.
Jelenlegi akadémikusainktól pedig ne várjunk tudományos tevékenységet, mert szereptévesztésük és ész át nem eresztő képességük nem teszi lehetővé.
Elmaradottságuk olyan mértékű, mintha a 135 évvel ezelőtti kultuszminiszter közismert kijelentésének szeretnének megfelelni:

 " A külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis azokat a tudósokat fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát. "

Trefort Ágoston 1877. - akadémiai értesítő 1923-as száma

KIEGÉSZÍTŐ INFORMÁCIÓ MEGJELENÍTÉSE A JOBB OLDALI MEZŐBEN

A történelem eszerint valóban egyezmények rendszere, a megállapodások tartalma pedig politika. Állami és akadémiai szinten úgy tűnik minden bizonnyal valahogy így működik.
Tudományos szakembereink ettől sajnos még hiteltelenebbek. Sokak ellenséget látnak bennük. Kérdés, milyen politikai célokért tevékenykednek és kinek az oldalán?
Talán valóban nem lenne szerencsés felvállalni hun történelmünket. Katonailag és gazdaságilag kiszolgáltatott pozícióban elfogadni, hogy elődeink egykor minden tekintetben a világ hatalmának csúcsát képviselték. Csakhogy akár felvállaljuk, akár nem, a mai világ előtt e tény nem kérdés, és nem titok. Nem lelkes amatőrök találmánya, hanem tény, mely hiteles visszaigazolásokkal rendelkezik. Az információk mindenki számára hozzáférhetőek.
Kína, India, Mongólia, Kazahsztán, egész Ázsia, de még Európa is megnyitotta kapuit.
A dokumentumok és korabeli leletek nagy része utazás nélkül is megtekinthető. A korabeli források és a vonatkozó publikációk több nyelven, kiváló fordításokban olvashatók. Mivel a külföldi tudósok semmivel sem rosszabbak mint sajátjaink, és szemellenzőt sem hordanak, a tisztánlátáshoz hazai információszűrő, tudásszűkítő társaságokra nincs szükségünk.
Csakhogy normális esetben a hiteles ismereteket éppen nekik kellene biztosítaniuk.

"Az őstörténet a történészekre tartozik, az akadémiai problémák az akadémikusokra"

Kassai Lajos, A völgy lovasa, 75. o. Magyarnak lenni könyvsorozat,
Kairosz kiadó, 2012.

Feladatukat azonban nem végzik el, funkciójukat pedig nem töltik be.
Mi több, hasonló módon sötétítik a fejeket, mint azok a tébolyult amatőrök, akik bármilyen témáról, bármilyen méretű képtelenséget vagy ostobaságot képesek kitalálni és terjeszteni.
És számukra semmi se szent.

Hahner Péter, például Pécsi Tudományegyetem tanszékvezetője, mintha kifejezetten általános butításra szerkesztett volna könyvet 2010-ben, 100 Történelmi tévhit - avagy amit biztosan tudsz a történelemről - és mind rosszul tudod . címmel, melyben kiemelt helyen kezeli, hogy a Szent Korona "nem lehetett Szent Istváné". Véleménye szerint ennek ellenkezőjét csak az állíthatja, "aki egyáltalán nem hajlandó megismerkedni legjelentősebb nemzeti emléktárgyunkkal". Mindezt avval indokolja, hogy azon "olyan történelmi személyiségek arcképe látható, akik jóval később éltek Szent Istvánnál: I. Géza magyar királyé (uralk. 1074-177), VII. Mikháél (magyarosan Dukász Mihály) bizánci császáré (uralk. 1071-1078) és Konstantin társcsászáré." Felsorolja a további tarthatatlan elméleteket is, melyek alátámasztására igen korszerű 1979-es "szak"-iroda-lomra hivatkozik.
Egyébként pontosan fogalmaz, mikor azt írja, "annyi bizonyos, hogy ebben a formában ez a korona nem lehetett Szent Istváné." És vajon miért is nem?

KIEGÉSZÍTŐ INFORMÁCIÓ MEGJELENÍTÉSE A JOBB OLDALI MEZŐBEN

A Korona hátoldalán elhelyezkedő, Hahner Péter által említett három zománckép több szempontból kilóg a többi kép közül.
A korona képei az Atya és a vele egylényegű Fiú Isten képe mellett - e három kivételével - apostolokat (keresztpántokon) és szenteket (abroncson) ábrázolnak. A három uralkodó nem tartozik és soha nem is tartozott az egyetemes szentek sorába, a korona keresztény logikai rendszeréből viszont hiányzik a női minőség, Szűz Mária.
Fentieken túl, az 1983-as vizsgálatot folytató, gyakorlati szakembereket (aranyműves, ötvös) sem nélkülöző kutatócsoport megállapítása szerint a Korona hátoldalán az abroncs közepén elhelyezkedő három kép foglalata bolygatott állapotban van, amely nyomok bizonyosan nem a készítéskor jöttek létre. A középső (Dukász Mihály) kép jelentősen nagyobb is, mint annak foglalata. Minthogy minden esetben a foglalatot készítik a befoglalandó tárgyhoz, ennek magyarázata csak az lehet, hogy az nem a készítéskor került felhelyezésre. Mi sem mutatja jobban, mint, hogy a képet - a többi 18-tól eltérő módon - rászegecselték a foglalatra. A szegecseléshez további két furatot is készítettek, melyek átlyukasztják az írást és Dukász fejének fénykörét.
Pécstől nyilván messze van Budapest, ahol Hahner úr legjelentősebb nemzeti "emléktárgyunkkal" való ismerkedés során, ezeket az eredeti tárgyon megtekinthette volna. Bár mint említettem, ez ma már szükségtelen. Számtalan hiteles és jól vizsgálható fotó készült a Szent Koronáról, melyek bárhol a világon hozzáférhetők.
Jól olvashatók rajtuk a feliratok is. Pl. a Dukász kép jobbján látható királyábrázolás szövege: Geobitzász Pisztosz Kralész Tovrkiász. Idejétmúlt eszmefuttatások helyett talán érdekesebb lett volna, ha megosztja az olvasóval, mi alapján azonosítható ez a felirat I. Géza magyar királlyal? A képen ugyanis nem I. Géza látható. Azért, mert a név betűit tartalmazza a Geobitzász szó nem Gézát jelent. A turkia hívő/hű királya jelzőben pedig akad némi ellentmondás. Amennyiben ez a kép a Szent Koronával egy időben, vagy éppen arra készült volna, akkor azon Magyarországot bizonyosan nem turkiaként tüntetik fel. Annak uralkodóját pedig semmiképpen sem egyedüli fénykör nélkül ábrázolt, ledegradált mellékszereplőként, a bizánci császárok alattvalójának.
Ha pedig a szóban forgó három képet összehasonlítjuk a korona többi 16 ábrázolásával, jól érzékelhető, hogy részleteikben az általános rendezőelvtől és ábrázolásmódtól eltérő utánzatok.
Az eredeti és a később ráhelyezett képek keletkezése között jelentős, több évszázadnyi eltérés valószínűsíthető.
Egy talpraesett "emléktárgy"-szakértő persze e felvetésekre a miért és a mikor kérdésekre történő válaszkeresés helyett nyilván ésszerű magyarázatot ad. Talán valami olyasmit, hogy a képek illeszkednek a keresztény dogmatika rendszerébe, mert ezek a "három királyok".
Nobel díjra felterjesztendő tudományos munkájának publikációit pedig a tudatszűkítés másik színterén a RUBICON elnevezésű "történelmi magazinban" adja közre.



Ez a kiadvány olykor vicclapként is megállná a helyét.
2011-es évfolyamának 11. száma mindenképpen, melynek fő témája:
AZ AVAROK.
A témával kapcsolatban a lap több írást közölt.
Komoly szakemberek komolytalan értekezéseit.

Bálint Csanád (Kik voltak az Avarok?), Fodor István (Az idő mérlegén László Gyula életműve), Bollók Ádám (Avarok és magyarok, László Gyula és a "kettős honfoglalás" elmélete), Müller Róbert (Az avar kor Keszthely környékén), Perémi Ágota (Avar kori leletek Veszprém megyében), Garam Éva (Avar kori temető Tiszafüreden).

A tanulmányválogatás tartalmát tekintve sokkal inkább útmutatás a korszak "tudományos alapú" megközelítéséhez, mely visszaerősítgetni igyekszik a rozsdás, lehulló félben levő béklyókat történelemszemléletünk végtagjaira.
Nehéz megítélni, hogy az írások alacsony színvonalú tartalmi elemei a szerkesztőség munkáját dicsérik vagy a szerzők nem fordítottak szükséges mennyiségű időt és energiát nézeteik kifejtésére. Felmerül a kérdés, vajon a megjelent publikációk mennyire és vajon meddig tarthatók a szerzők számára.

KIK AZOK A ZAVAROK?

Az egyébként komoly szakmai tekintélyű Bálint Csanád a következő kérdésfelvetéssel kezdi írását: Ki az Avar?

" Ki az avar? E kérdésre nagyon sok tudós válasz adható, de az első, szemtanúkra támaszkodó információ azonnal nyilvánvalóvá teszi, hogy nem létezett egy par excellence „avar” ruha. „A többi hunokéhoz hasonlított” kitétel ugyanis azt mutatja, hogy a Bizánc által akkor ismert sztyeppei népek egyforma ruhát hordtak. A hajviseletük volt az, ami feltűnést keltett Konstantinápolyban, azaz olyannal korábban nem találkoztak és ez egyszerre orientáló és dezorientáló. Orientáló abban a tekintetben, hogy eszerint addig csak a sztyeppei népeknél elterjedt másikféle hajviseletet ismerték: a kopaszra borotvált fejet, amelyről hátul copf lógott le. Dezorientáló viszont az etnospecifikumot keresőnek, mert ugyanilyen volt a 7. században a több ezer kilométerrel távolabb élő kazároké és a közép és belső-ázsiai türköké is. (Az avar-magyar rokonság sőt azonosság hívőinek ajánlom figyelmébe, hogy honfoglaló őseink kopaszra borotválták a fejüket.) Az „avar” fogalom mögött rejlő diszciplináris problémák néhány példáján keresztül szeretném érzékeltetni az újkori kategóriákból kiinduló etnikai meghatározások súlyos bizonytalanságait s az ilyen irányú kérdésfeltevések olykor irreleváns voltát. A történeti aspektussal kezdem, majd a régészetivel folytatom, s utoljára hagyom a nyelvészetet, mert az e tekintetben rendkívül keveset tud nyújtani: ugyanis nem ismerjük az avarok nyelvét. "

Bevezetőjében eljut az orientáló és dezorientáló tényezők meghatározásának fontosságáig, de azokat vagy nem ismeri, vagy nem akarja ismerni, mert írásában nem talál erre alkalmas vezérfonalat. Jelentéktelenségeket, huszadrangú információkat boncolgatva ténfereg a labirintusban, mint akinek nem a táplálék megtalálása, hanem annak feltétlen elkerülése a célja.

Meghatározó ("orientáló") tényezőkként Bálint Csanád a következő megállapításokat teszi:


" Azért vannak bizonyos konkrétumok, amelyekkel a „ki az avar?” kérdésre válaszolni lehet:

  • Történeti: azok akik 568-ban elfoglalták a Kárpát-medencét, s azt harmadfél századon át uralmuk alatt tartották.

  • Nyelvészeti: azok, akik személy- és tisztségneveik, valamint rovásírásuk tanúsága szerint valamilyen török nyelven beszéltek.
  • Régészeti: azok, akik a Kárpát-medencében jellegzetes anyagi kultúrát alakítottak ki, és jellegzetes temetkezési szokásaik voltak.
  • Embertani: azok, akiknek temetőiből (arányukat tekintve jelentéktelen számban!) belső-ázsiai típusú koponyák is napvilágot láttak. "
  • Amennyiben a "harmadfél század" nem 16,6 hanem 350 évet jelent, az első megállapítás megalapozott. Nem tekinthetünk el azonban a következő kérdések megválaszolásától:honnan kerültek a Kárpát-medencébe és mi lett velük "harmadfél századon át tartó uralmuk" után? Minthogy máshová nem települtek és ki nem haltak.
  • Miután a szerző néhány mondattal korábban már bevezetőjében kijelenti, hogy "nem ismerjük az avarok nyelvét" meghökkentő, hogy azt, írásukkal együtt mint alapvetést itt a szükséges érvek teljes hiányával mégis a törökből származtatja. ? Az avarok nyelvével kapcsolatban bizonyos, amire László Gyula felhívta a figyelmet, hogy nem ismerünk semmi olyan konkrétumot, amely arra utalna, hogy más nyelvet beszéltek volna, mint a később betelepülők és itt élők. Az általuk létesített települések elnevezése ugyanis színmagyar még azokon a megyényi területeken is, ahová az Árpáddal érkezők nem települtek. Amennyiben tehát a magyar nyelvet a türk nyelvek közé soroljuk, ez is helytálló megállapítás. De csakis ebben az esetben. --- KÉRDÉS >>

  • Harmadik tényező szintén megalapozott, a jellegzetes anyagi kultúra és temetkezés "orientáló" elemeit azonban tanulmányában nem ismerteti.

  • Az embertani jellemzőkkel kapcsolatos megállapítás nehezen értelmezhető. A szerző által meghatározott "belső ázsiai" típus nem létezik. Léteznek pl. tungid, illetve mongoloid típusok, melyek jelenléte belső Ázsiában valóban gyakori vagy éppen őshonosnak tekinthető. Kárpát-medencei megjelenésük a népcsoportok mozgására jellemző tényezők alapján az avarok korábbi jelenlétének lehetséges helyét mutatja.
     
  • A szerző egy tényezőt kifelejtett a felsorolásból. A nemzeti emlékezetet. Népünk hagyományaiban a mai napig elevenen él korábbi történetiségünk, egykori nemzeti hőseink. Pl. Atilla. Különös helyzet, hogy a XIX. század második feléig ez az emlékezet megegyezett más - különösen a keleti rokon - népek emlékanyagaival. Azóta azonban történelmünk korai szakaszának ekkortájt kidolgozott hivatalos változata mindezekkel ellentmondásba keveredett.


Mi az avar?

" Mindez nem sok, csak hát a felsorolt diszciplínák ezekből az axiómákból indulnak ki. Összehasonlíthatatlanul nagyobb problémát jelent viszont a „mi az avar?” kérdés, azaz az avarság feltehető karakterisztikuma. Vajon ezt meg lehet-e válaszolni a fentiek együttesével? Nem, mert annál a „mi?” egyfelől több és elvontabb, ahogyan a „zászló” sem egyszerűen bot és vászon (Kosztolányi Dezső), másfelől ahogyan a „zászló” sokak számára más-más jelentéssel és jelentőséggel bír, ugyanúgy a „mi az avar?” kérdésre is sokféle válasz adódik. Ám tudomásul kell vennünk, hogy a sokféle válaszhoz biztos kiindulópont végtelenül kevés van. "

Bálint Csanád szemernyi kételyt sem hagyva ad számot műveltségéről. Idegen kifejezéseket olvasmányosan képes értelmesnek tűnő mondatokba sűríteni, és lám még Kosztolányitól is találóan idéz. Önkritikája tökéletesen működik, mikor kijelenti, hogy az "avarság" feltehető "karakterisztikumát" az általa ismert és kifejtett alapvetésekből nem lehet megválaszolni.
Nem is értem, hogy ezt a kedvező képet miért igyekszik mégis mindenáron lerombolni az általa megválaszolhatatlannak meghatározott kérdés további fejtegetésével.

MI A ZAVAR?

Mindenekelőtt tegyünk egy vázlatos kiegészítést - a teljesség igénye nélkül - a szerző közléséből hiányzó "orientáló" összetevőkkel kapcsolatban.

  • Az avarnak nevezett jelentős lélekszámú kárpát-medencei népesség sajátossága a meghatározott rend szerint végzett lovas temetkezés. Ez elsősorban katonai temetkezési forma, de az avar temetőkben női és gyermek sírokban is megfigyelhető. A meghatározott temetkezési rendbe beletartozik a ló teljes, részleges és jelképes jelenléte is. (Érdi Miklós - Hun lovas temetkezések) Az 557-8-tól meghatározott avar kor előtt csupán két nép temetkezett lóval. A szkíta és a hun. A szkíták földfelszín fölé emelkedő halomsírjai, olykor monumentális kurgánjai nem csak lovat tartalmaztak. Nem ritkán szinte kisebb ménest marhákkal, juhokkal egyebekkel és az emberi maradványokat is legtöbbször társaságban. Az avar temetkezésekben - a ritka kutya maradványoktól eltekintve - egyéb állatoknak csak kisebb részei, ételmellékletként esetleg egyéb rituális okból vannak jelen.

Az avar temetkezési módszer a szkíta temetkezésekre nem is hasonlít, a legősibb Ordos-vidéki és a későbbi nyugat-ázsiai hun temetkezésekkel azonban teljes azonosságot mutat. A hunokat a VI. századtól követő, jelentős hatalmat építő türkök, majd az őket XI. században követő tatárok, nem temetkeztek lóval. (Kunkovács László - ótörök kőemlékek)

  • Az avar harcosok fegyverzete, harci technikája - melyet nem díszítményei, hanem az eszközök anyaga, alakja, mérete és alkalmazása határoz meg - a hunokéval azonos. Főbb jellemzői: lovasíjász technika, nyereg és kengyel, hosszú húzáshosszú, erőkarokkal ellátott íjak, háromélű, kovácsolt, tüskével szerelhető acél nyilhegyek, hosszú, dobozszerű nyiltegez és készenléti íjtegez, kétélű, hosszú pengés acél kardok, acélhegyű lándzsa, acél fokosbalta, ún. lamellás szerkezetű, teljes testfelületet védő - acél, bőr kompozit - páncélzat, lamellás szerkezetű sisak, stb.

KIEGÉSZÍTŐ INFORMÁCIÓ MEGJELENÍTÉSE A JOBB OLDALI MEZŐBEN

Bálint úr szépen viszi befelé az olvasót az erdőbe. Az általa meghatározott útirány helyességére jelentéktelen igazolásokat sorakoztat fel.
A megtévesztéshez a filozófia egyik alap tételét alkalmazza, mely szerint
a részletek soha sem azonosak az egésszel.
A részletek vizsgálatából nem lehet képet alkotni az egészről.
És mivel eteti az olvasókat? Milyen kenyeret vet eléjük?
Morzsákat. Soha össze nem álló, felismerhetetlen, hiányos, apró dirib-darabokat.

Talán sohasem volt több a markában. Ami persze némiképp különös, hiszen állítása szerint egykor kizárólag "szovjet" publikációkat olvasott. Ebben az esetben találkoznia kellett az orosz tudományos akadémia, J. M. Zsukov által szerkesztett tíz kötetes Világtörténet című művel. Ezt a Kossuth könyvkiadó 1962-ben magyar nyelven is megjelentette és minden valamire való könyvtár polcán megtalálható volt. Nos, ebből az egyetlen olvasmányból is többet össze lehet rakni, mint, hogy "az avar régészeti hagyaték keleti, sztyeppei eredetű", és az olvasónak eszébe sem jut azt "bizánci peremkultúraként meghatározni".
Az pedig végképp, hogy a VI-VIII. századi kárpát-medencei avar leletanyagot, vagy legalább annak egy részét a bizánci kultúrából származtassa.
A feltételezett kapcsolatot reális megalapozottság nélkül a vázolt formában egyirányúsítani hasonló vállalkozás lenne, mint néhány észak-amerikai bennszülött mintával díszített puska alapján a kémiai energiát hasznosító tűzfegyvereket az indiánoktól származtatni, Angliát pedig kreek-cherokee peremkultúraként meghatározni.  
Nem is csoda, hogy "a témában nem született konkrét kutatási eredmény, amire támaszkodni lehetne".

KIEGÉSZÍTŐ INFORMÁCIÓ MEGJELENÍTÉSE A JOBB OLDALI MEZŐBEN


A nyilvánvalóan hiányos "szovjet" publikációismereteket legalább a kínai, indiai és iráni forrásismeretekkel érdemes lett volna kiegészíteni.
Nagy segítségére lennének Bálint Csanád úrnak a bizánci/görög kultúra szerelmesének a források elemzésében és helyes következtetések levonásában.
Hellén hajlamainak kiélésében kevésbé, irányultságát azonban bizonyosan módosítanák!
Az idegenből vett példákként nyilván nem Oleg Grabart, Lord Colin Renfrew-t, Elmar Seeboldot sorolgatna, hazánk területéről pedig nem Kosztolányi Dezsőt és különösképpen nem Komoróczi Gézát!

KIEGÉSZÍTŐ INFORMÁCIÓ MEGJELENÍTÉSE A JOBB OLDALI MEZŐBEN

A nagy mértékben leszűkített forrásokra támaszkodva azonban Bálint úr az idézetekkel igencsak hadi lábon áll.
Az általa hivatkozott forrásanyag kulcsmondataiból vajon miért csak ennyit idéz: "a többi hunokéhoz hasonlított" ? És miért a szövegkörnyezetből kiragadva?
Az I. Justinianushoz érkező avar követségről a kortárs történetíró (Theophanes) a következőként emlékezik:

"Ugyanebben az időben bejött bizáncba azoknak, akiket avaroknak mondanak, a furcsa népe, s összefutott az egész város megnézésükre, mert soha ilyen népet még nem láttak. Hátul nagyon hosszú volt a hajuk szalagokkal megkötve és befonva. Egyéb viseletük a többi hunokéhoz hasonlított."

A szerző egyébként kétségkívül megragadta a vonatkozó szövegrész leglényegesebb elemét, melynek értelmezését elmulasztotta. Helyette "sztyeppei népek" gyűjtőfogalom alatt próbálja egybemaszatolni az egymástól nagyon is különböző kultúrköröket.
A "többi hunokéhoz hasonlított" kitétel szerinte azt mutatja, hogy a Bizánc által akkor ismert sztyeppei népek egyforma ruhát hordtak. Azonos forrásból tovább következtetve megállapítja, hogy hajviseletük volt az, ami feltűnést keltett Konstaninápolyban...

Eszmefuttatását nemigen lehet másként értelmezni, mint tudatos megtévesztést.
Bálint úr nem lehet olyan ostoba, hogy írott forrásból következtessen tárgyi elemekre. Szöveges információ erre nyilvánvalóan nem alkalmas. Tárgyakra, pl. öltözetre, egyebekre elsősorban tárgyi leletekből, pl korabeli ábrázolásokból lehet megállapításokat tenni. Szakmai zsenialitásából kifolyólag azokból vélhetően nyelvészeti megállapításokat tesz.

Nos, e figyelemre méltó, figyelemelterelő hadműveletet figyelmen kívül hagyva, cseppet sem elhanyagolható, hogy az „Egyéb viseletük a többi hunokéhoz hasonlított.” – mondatban a kortárs történetíró 557-re datálva HUNOKAT említ. Mi több! Az avarnak nevezett csoporttal szoros összefüggésben. A mondat minimum arra utal, hogy az avarnak nevezett követek társaságában vagy közelében hunok voltak, de azt is jelentheti, hogy az avaroknak nevezettek maguk is hunok. Ezt erősíti a viseletre vonatkozó megállapítás, mely „orientáló tényezőként” őket a hunokkal egy kalap alá helyezi. (Pl. így: az avarnak nevezett (fehér) hunoknak – „egyéb viseletük a többi hunokéhoz hasonlított”.)
Ne legyenek kétségeink afelől, hogy Bizáncban pontosan ismerték a „sztyeppei népeket”, korábbi legveszedelmesebb ellenségeiket, a hunokat pedig különösképpen.
Száz évvel Atilla halála után Kelet-Európában pedig (a Kárpátoktól keletre, a Kaukázustól és a Fekete tengertől északra) nem voltak „sztyeppei népek” csak hunok. Az Atilla halálával megszűnt és nyomtalanul eltűnt hun birodalom meséjét ma már senki sem veszi komolyan.
Ezt az időszakot többek között Bóna István elsősorban bizánci forrásokból pontosan levezette.
A bizánci források a vázolt területen a hunok előtt élő és mozgó népeket – szarmatákat, jászokat, alánokat, germánokat, gótokat, gepidákat stb. – pontosan meghatározták. Ezek egymáshoz való viszonyát is leírták, melyik csoport hová tartozott vagy melyik népcsoportból vált ki stb. Történetük java részét éppen a bizánci forrásokból ismerjük! (Egyébként nem voltak olyan sokan) Minthogy a fehér hunok a kor legjelentősebb kelet-nyugati kereskedelmi útvonalát, a selyemutat, ellenőrzésük alá vonták és közvetlen szomszédaikkal a Szasszanidákkal folyamatos háborúban álltak, egy uralkodójuk  Heftal után eftalita/heftalita néven számos leírásban szerepelnek.
A hunok után jelentős hatalmat szerző türköket viszont ekkor még több száz év és több ezer kilométer választotta el Európától és Kisázsiától.

Bálint úr írása nyilvánvalóan kevésbé tájékozott laikusok számára készített iránymutató útvesztő. A forrás tartalma mellett ugyanis még a valószínűsíthető történeti háttér ismeretét is félremagyarázza. Az avarok és az Árpáddal érkezők kapcsolatának és azonosságaik tényét elismerőket, „hívőknek” titulálja és ismeretlen információk alapján figyelmükbe ajánlja, hogy őseik kopaszra borotválták fejüket”. A Kárpát-medencébe való betelepülés mögött talán valamiféle ős-skinhead mozgalmat sejt. Logikájával a mai magyarság "karakterisztikumát" sem lehetne meghatározni, pedig ismerteink erről a korról igen sokrétűek.
Emiatt írásából további tartalmi elemek ismertetését mellőzöm. Akinek van türelme és kedve a képtelenséggyűjtemény olvasatához, tegye meg, bár nem javaslom.
Enélkül is leszögezhető, hogy a Bálint Csanád által vázolt összefüggés realitásának mérlegelése nem hit, hanem ismeretek kérdése.
Hitre sokkal inkább azoknak van szüksége, akik az információáramlás korában továbbra is egy palatáblányi válogatott ákombákommal győzködik közönségüket a tudományukról.
Ez az idő már lejárt.

E ténnyel fölösleges ellenkezni.
A nevezett folyóirat 2011/11-es számának második cikkében viszont
Fodor úr pontosan ezt teszi. Megkísérli olvasóit fordítva felültetni a ló hátára „Az idő mérlegénLÁSZLÓ GYULA életműve 1910 – 1998” – címmel.

Nem egészen hatvan évvel Trefort Ágoston, kulturális miniszternek a „történelemkutatás” (hamisítás) nyílt hatalmi manipulálációjáról szóló állásfoglalásának kinyilatkoztatása után az akadémiai székeikben megerősített és ott magabiztosan trónoló elméletgyárosok (Moór Elemér) felháborodva „NeoVámbérystának” titulálták a tényekből építkező fiatal tudósokat, többek között László Gyulát is.
A képzőművészeti pályát archeológiára váltó László Gyulának küzdelmes életútja volt.
„Életmű” építés helyett a megismerést és az ismeretek továbbadását választotta. Tudományos munkáját a logikus következtetések, és ésszerű magyarázatok mellett ez jellemezte. Megmaradt művésznek, de nem lett költő. Megkérdőjelezhetetlen ténymegállapításain ellenérdekelt kollégái nem tudtak átlépni, így folyamatosan megkerülték azokat.
Olyan tényekkel, mint pl. a Kárpát-medence helyneveinek keletkezése és nyelvezete nem lehet vitatkozni. Nem véletlen, hogy László Gyula következtetései – persze szigorúan elméletként definiálva – még a középiskolai történelemtankönyvek némelyikében is említésre kerültek. Munkáját nem lehetett nem elismerni, mint ahogyan egykori tanítványainak pl. Bakay Kornél tevékenységét sem.
A halála után majd másfél évtizeddel történő kísérlet, eredményeinek átszínezésére és lealacsonyítására, nem más mint kegyelet és becsületsértő gyalázkodás.
Fodor István írásából emiatt inkább egy sort sem idézek.
Nem is szükséges. László Gyula munkássága során – Fodor úrral ellentétben -  képes volt az önkritika gyakorlására. Megállapításait folyamatosan kontrollálta és szükség szerint javította, kiegészítette. Ezen változtatások azonban a jelentős következtetéseket egyáltalán, a tényeket pedig végképp nem módosították. Munkája a hazai és európai dokumentumok, leletek, egyebek alapján kiegészítette és visszaigazolta a keleti források tartalmát, merthogy kutatómunkájának eredménye azokkal teljes mértékben egybevág.

Az idő legfeljebb Fodor Istvánnak és társainak elméjét homályosította el. Bebizonyítva, hogy az általuk képviselt idejétmúlt porhintés tovább már nem tartható. Álláspontjukkal kapcsolatos magyarázataik sokkal több kérdést vetnek fel, mint amennyire választ adnak.

Nagyszerű és örvendetes a kormány közoktatási reformtörekvése. Amellett, hogy sok aktuális felismerést és időszerű intézkedést tartalmaz csak reménykedni lehet abban, hogy az oktatás a jövőben majd jobb irányba halad. A módosítások ugyanis sajnos csak lefelé hatnak.
A "szellemi elit" leváltása továbbra sincs napirenden.

MIKOR LESZ ENNEK MÁR VÉGE?

Mindaddig, amíg bárki a kegyeiket keresi, amíg lesznek, akik ezeknek akarnak megfelelni, tőlük várnak elismerést, tőlük akarnak tanulni, képesítést, szakmai előmenetelt szerezni, addig bizonyosan nem.